A 2. vatikáni zsinat szelleme alapjaiban megváltoztatta a 20. század katolikus egyházának képét, a nyugati keresztények vallásgyakorlatát és hitéletét. A magyar hívők nagy része nagy része azonban nem értesült erről, az 1962 és 1965 között ülésező zsinat eredményei ugyanis csak töredékesen jutottak el a vasfüggöny mögé. És a hiányosságok pótlására a rendszerváltás után sem került sor, mivel a katolikus hit hamarabb vált újra politikai játszmák áldozatává, mint hogy megtisztult volna mindattól, amivel az előző rendszer korrumpálta. 

Az államszocialista rendszer ateista ideológiája nem engedte meg, hogy a vallásos élet megújítását célzó reformokat megismerjék a hívők. Természetesen néhány formai kérdés közülük nálunk is megvalósult, bár sokszor évtizedes késéssel. Míg viszonylag hamar, már 1966-ban elkezdtek a papok magyar nyelven misézni, viszont húsz évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a kézbeáldozást 1986-ban engedélyezze a Magyar Katolikus Püspöki Kar.

Ami azonban leglényegesebb lett volna - például az egyház új, befogadóbb szellemiségének gyakorlása, nyitás a többi keresztény felekezet és a más vallásokat követők iránt -, nem jutott el hozzánk. Nem is csoda, hiszen néhány évvel az 56-os forradalom után a Kádár-korszak átpolitizált ateizmusa legkevésbé sem kedvezett a kereszténység spirituális megújulásának, és általában a liberális nyitottságot hirdető gondolatoknak.

A 2. vatikáni zsinat összehívását XXIII. János pápa jelentette be 1959. január 8-án sokak megrökönyödésére, hiszen elődje, XII. Piusz szinte egy személyben irányította az egyházat a világ többezer püspökének bevonása nélkül. A pápai tévedhetetlenség dogmájának elfogadása után ez akár általános gyakorlattá is válhatott volna. Az új pápa azonban nem így gondolkodott. „A zsinattól azt várom, hogy friss levegő áradjon be az egyházba. Le kell végre rázni a császári idők porát, ami Szt. Péter trónjára Nagy Konstantin óta lerakódott.” - nyilatkozta.

XXIII. János pápának már az első pillanatoktól meg kellett küzdenie a teológusok konzervatív, reformokat ellenző csoportjával. Mikor a zsinat megnyitása után nyolc hónappal elhunyt, utódjának, VI. Pál pápának lehetősége lett volna arra, hogy a zsinatot megszüntesse, ám sokak meglepetésére ehelyett ő is hivatása legfontosabb kötelességeként jelölte meg annak folytatását.

Öt kontinensről több mint 2500 püspök érkezett a világtörténelem legnagyobb egyházi döntéshozó gyűlésére. A pápa mindvégig kitartott a hármas cél mellett: a zsinat legfőbb küldetése az egyház belső lelki életének megújítása és szorosabb kapcsolat építése a modern világgal, valamint az egyháztól elszakadt keresztény testvérek megszólítása és visszahívása.

A zsinat hároméves munkáját a főpapok 3 határozatban, 9 rendelkezésben és  3 nyilatkozatban foglalták össze. Utóbbiak egyike a híres Nostra Aetate, ami a katolikus egyháznak más vallásokhoz - többek között a hinduizmushoz és a buddhizmushoz - való viszonyát határozza meg. 

Nyilatkozik arról is, hogyan látják az iszlám hitrendszerét, és hogyan kell ahhoz a hívő katolikusoknak viszonyulniuk.

...Az Egyház megbecsüléssel tekint az iszlám követőire is, akik az egy élő és önmagában létező, irgalmas és mindenható Istent imádják, ki a mennynek és a földnek Teremtője, ki szólt az emberekhez, s kinek még rejtett határozatait is teljes szívből engedelmeskedve akarják követni, miként Ábrahám -- kinek hitére az iszlám szívesen hivatkozik -- engedelmeskedett Istennek. Jézus istenségét ugyan nem ismerik el, de prófétaként tisztelik, szűz anyjaként becsülik Máriát, s olykor áhítattal segítségül is hívják. Várják az ítélet napját, amikor Isten minden embert föltámaszt és megfizet mindenkinek. Ezért értékelik az erkölcsi életet és Istent leginkább imádsággal, alamizsnával és böjtöléssel tisztelik.

Bár a századok folyamán a keresztények és a muszlimok között nem kevés nézeteltérés és ellenségeskedés támadt, a Szentséges Zsinat mindenkit arra buzdít, hogy a múltat feledvén, őszintén törekedjen a kölcsönös megértésre és mindenki számára közösen gyarapítsák és óvják a társadalmi igazságosságot, az erkölcsi értékeket, a békét és a szabadságot.

A Nostra Aetate leszámol számos antiszemita tanítással és vallásgyakorlattal, és felhívja a figyelmet az ábrahámi kötelékre, ami a zsidósággal összeköti a keresztényeket. Kölcsönös megértésre és elismerésre szólít fel a zsidókkal, és a következő cikkelyben minden emberrel. Arra hívja a keresztényeket, hogy minden embert tekintsenek testvérnek megkülönböztetés nélkül. Elítéli a rasszizmust és a megkülönböztetés más formáját is.

Nincs tehát alapja semmiféle elméletnek vagy gyakorlatnak, mely ember és ember, nép és nép között diszkriminál az emberi méltóság és a belőle fakadó jogok tekintetében.

Ezért az Egyház -- mint Krisztus lelkületétől idegen dolgot -- elítéli az emberek faj, bőrszín, társadalmi helyzet vagy vallás alapján történő bármilyen diszkriminációját.

Hazánkban azonban mindezek a gondolatok nem váltak közismertté, és csak elvétve idézik a Nostra Aetate vonatkozó bekezdéseit. Pedig az elmúlt években igencsak sokszor nyilatkoztak a keresztények és muszlimok közötti viszonyról politikusok, közéleti személyiségekk és egyházi vezetők is, de közel sem a zsinat szellemében. 2016-ban Orosz Mihály Zoltán érpataki polgármester hivatkozott ezekre a Nostra Aetate soraira, mikor az ásotthalmi botrányra reagált, 2012-ben pedig az azóta elhunyt pálos szerzetes, Zsongor atya. "Nem azt keressük, ami szétválaszt, hanem azt, ami összeköt!" - idézi prédikációjában Jézust. A hívők nagy része azonban nem ismer rá ezekre a szavakra, és még kevésbé tudja, hogy a zsinaton született dokumentumok tartalma kötelező érvényű minden katolikus hívő számára