A rendszerváltás után néhány évvel jártam az orvosira. De míg mások a praktizálásra készülődtek céltudatosan, én sokáig csak nézegettem, hová is csöppentem, és kifejezetten sok időt szöszöltem olyan hiábavaló elméleti tantárgyak könyveinek olvasgatásával, mint például bioetika. A legtöbb évfolyamtársam akkor már mentőzött, a hétvégéket és a nyarakat a műtőben töltötték, készültek a "valódi életre", mindenkinek az számított, ami az "arcvonalban", azaz a kórházakban vagy a terepen, a mentőautóban történik. Persze időről-időre be kellett ülni az elméleti tömbbe, de a medikusok-medikák többsége ezeken a "bölcsész" meg "töltelék" órákon a gyógyszertant tanulta vagy éppen vágta a körmét.

Ha én döntenék, nem engednék gimnáziumból egyenesen orvosira senkit. Sok évfolyamtársam dolgozott több éve nővérként, műtősként, mielőtt felvették, és ők már tudták, mibe vágnak bele, tudták, hogyan fogják mindazt elviselni, ami következik, és el is sajátították már a megfelelő túlélési stratégiát. Tudták, hogy az orvostársadalom félmilitarista szervezet, és azt is, hogy nekik hol a helyük benne. Mi viszont a friss érettséginkkel meg a gondosan begyakorolt vizsgaválaszainkkal csak azt tudtuk, hogy a szüleink nagyon örülnek a sikeres felvételinek, és esetleg azt, hogy jól fogunk majd mutatni a fehér köpenyben, csak még a kis névtáblácskánk nincs rajta. 

A posztszocialista Magyarországon, fővárosi életformában felnövekedve fogalmam sem volt születésről, sem  halálról. Pedig érdekelt volna már kiskoromban is, hogyan lesz a baba és hogy néz ki a halott. Míg sok civilizációban ezek természetes életélmények, nekem lényegében fel kellett magamat vetetni egy felsőoktatási intézménybe ahhoz, hogy szülést és holttestet lássak. Hát az egyetemen megkaptam mindkettőt. Az elsőt már a nyári gyakorlaton, és nem volt jó élmény, mert már öt perccel a baba megszületése után toltuk a kismamát a műtőbe, akiből ömlött a vér, ki is kellett kapni a méhét szegénynek. Aztán persze jött sok jó élmény, problémamentes, szép szülés egészséges babákkal, csak néha csúszott be közé egy-egy abortusz, vagy olyan tizennyolc éves görcsölő lány, akiről az orvos csak nehezen derítette ki, hogy  nem méhen kívüli terhessége van, csak hisztériás rohama.

A halott látványára viszont sokat kellett várni. Első két évben heti háromszor jártunk anatómia órára, ahol rendszeresen boncoltuk a formalinban ázó testrészeket. De rosszul titkolt izgalommal mindenki azt várta, mikor fogunk végre "igazi" holttestet látni. Meg is kaptuk harmadévben a patológián. Ráadásul nem valamelyik elegánsabbnak számító belklinikára kerültem, hanem egy körzeti elfekvőbe, ahol hamarosan találkoztam a magyar néppel a boncasztalon. 

Mindez 1995-ben kezdődött, amikor a posztdiktatoriális káoszban fel sem vetődött, hogy a halottnak bármilyen személyiségi jogai lennének, hiszen a beteg már életében teljesen kiszolgáltatottá vált a rendszerben. A betegek szertartás nélkül, gyakran magányosan haltak meg anélkül, hogy bárkivel tudtak volna néhány szót váltani arról, mi történik velük. Halála után pedig mindenki megkapta a kis cédulát a nagylába ujjára, és a holttesteket egymásra tornyozva tolták abba a terembe, ahol én a tanév patológia óráit töltöttem hetente kétszer. Fel sem vetődött, hogy a hozzátartozók utolsó pillantást vethessenek szeretteikre, vagy esetleg bármilyen kapcsolatot tartsanak fent a távozóval. Ezt sem a jogi rendszer, sem a mindennapi gyakorlat nem tette lehetővé. 

A legelső, amit húszévesen megtanultunk, az a szótár volt, aminek segítségével megfosztottuk az előttünk fekvő embertársunkat minden emberi vonatkozásától. Megtanultuk, hogy nem használjuk a "halott" és az "elhunyt" kifejezéseket, mert az nem szakszerű, ott van helyette a "holttest", de legjobb a latin "corpus". A corpus pedig munkatárgy, anyag, ami arra való, hogy mi, orvostanhallgatók tökéletesen elsajátítsuk, hogyan fogunk majd később az emberekkel életükben bánni, ha kikerülünk az egyetemről.

Az órára érkezve már a folyosó végéről érezni lehetett a jellegzetes bűzt. A bejáratnál a boncmesterek tologatták a frissen elhunytakat, rutinosak voltak és gyorsak, pontosan tudták, egy nap hány boncolást kell a főorvosnak elvégeznie és abból hányat kell az orvostanhallgatóknak végignézniük. Azt is tudták, hogyan könnyítsék meg a saját munkájukat, ha időben haza akarnak menni. Ezért egy tolóágyra gyakran öt-hat holttestet is feltornyoztak, néha tizet is egymás hegyére-hátára. És hogy véletlenül se csúszkáljanak le, az anyaszült meztelen halottakat fejtől lábig fektették úgy, hogy  a felül fekvő fejét beakasztották az alatta fekvő széttárt lábai közé. Szinte versenyeztek, és az volt a legügyesebb, aki a legtöbb testet tudta így egymásra tornyozni, minket pedig húsz-huszonkét évesen minden reggel ezek a hullákból formázott tömegpornójelenetek fogadtak a kórház büdös és villogó neonnal világított folyosóján. 

A nagy súlytól persze torzultak a "corpusok", különösen a legalul lévő, és préselődött ki belőlük a testfolyadék. A boncolás előtt álló halomban a testek csak lilultak, sárgultak. A boncolás utáni testek között viszont már jóval nagyobb volt a káosz. Az egyes testrészek összekeveredtek egymással, sok testnek a boncolás után fel volt vágva a hasa, a koponyája, és a boncmesterek a folyosón cigarettaszünetet tartva hamutartónak használták embertársaik nyitott testüregeit.

Persze felmerült a kérdés, miért nem szól rájuk a patológus osztályt vezető főorvos. Hát azért, mert ő meg a boncolást szakszerűen elvégezve és nekünk elmagyarázva az óra végén laza mozdulattal levette a gumikesztyűjét és beledobta a nyitott emberi testbe. Ha volt az asztalon egyéb szemét, azt is, és igen praktikusan csak ezután varrta össze fölötte az izmot és a bőrt. Gyakorlatilag szemétládának használta a halottakat, és mi ezt húszévesen úgy néztük végig mint követendő protokollt. Tulajdonképpen csak homályosan rémlett, hogy itt valami nagyon nem stimmel, de nyilván nem tudtuk szavakba önteni, hogy mi. A fehér köpeny tekintélye töretlen volt, és mi azért jöttünk ide, hogy tanuljunk, ugye, ezektől az emberektől.

De valahogy ekkor kezdtünk el inni és trágár módon beszélni. Volt köztünk egy évfolyamtársunk, aki - mielőtt felvették - évekig boncmester volt és 25 évesen masszív alkoholista. Nagyon büszke volt arra, milyen ügyesen dobálja a halottakat, és közben úgymond tabu nélkül jöttek ki belőle a legdurvább mondatok mindenfajta testi működéssel kapcsolatban. Szeretett cowboy-csizmában és kalapban mászkálni, és valahogy mindez együtt őt tette a csoportban a vezérbikává. Nem tudom, ma mi a helyzet az orvosin, de akkor egy posztkommunista-materialista társadalomban mindez teljesen normálisnak tűnt. És nyilván ezek után a markáns élmények után tökmindegy volt, mit magyaráz az etikatanár. Csak éppen mind a mai napig nem bírok szabadulni attól a képtől, hogy ha bárki meghal a családunkban, tuti, hogy van a hasában egy beledobott gumikesztyű, és mi úgy temetjük el. Azt is tudom, hogy Magyarországon, ahol a társadalom harmada idült alkoholistaként hal meg, az orvosok még az átlagnál is többet isznak. Közben meg mászkálok a harmadik világba, és látom, hogy ott milyen gonddal mosdatják a halottakat a saját hozzátartozóik, és hogyan van jelen a család végig a temetésig tartó folyamatnál. Biztos vagyok benne, hogy az élőkre nagyon mélyen hat a halottakkal való bánásmód, és ahhoz, hogy az élő emberek testéhez tisztelettel viszonyuljunk, elengedhetetlen, hogy a halál után is ezt megtegyük. Legelképesztőbb egyébként az a számomra, hogy ez a téma a mi társadalmunkban nemcsak tabu, de teljes érdektelenség is övezi, és még a jogvédő szervezetek protokolljában sem szerepel a halottgyalázás mint jogsértés, a civil emberek fejéből pedig az ezzel kapcsolatos jogok teljesen hiányoznak. Tulajdonképpen én is most írom le először ezeket a gondolatokat, pedig igazából a húszévesen belém rögzült képektől még sok-sok év után is hányingerem van.